2010 május 13. | Szerző: Beccy |

 Az egész ott kezdődött, hogy egyik ismerősöm ismerőse megkért, meséljek a jó öreg Edinbráról, mert megy ki dolgozni. És igen, meséltem.

Hogy nevezik azt, amikor vágyódsz valahová, ahol éltél? Ahol boldog voltál? Ahol nem kellett aggódnod a számláid és a fizetésed miatt? AHol nyugodtan mentél végig éjszaka az úton?

Honvágy…

Hiányzik a ködös, esős Skócia. Bár tavaly ilyenkor nagyon rossz volt ott, most mégis fognám magam, és mennék. Tudom, hiányoznának a barátok, a család és Apucipicifia-főleg Ő. De úgy érzem, mennem kéne.

Ma beszélgettünk erről Drágával. Nem szeretné ha mennék és nem tud mit kezdeni velem, ha úgy érzem mennem kell, menjek. Hiányoznék. Ha gondolom, menjünk el pár napra és döntsek. A főnöknek azt mondjuk, nyaralunk. Ezt mondjuk soha nem értettem, hogy lehet hideg helyen nyaralni, de az ötletet támogattam. Egy órán belül meg voltak a jegyek és felraktam facebookra: megyek!

Ma estére már le van szervezve mind a négy nap programja.

 Egy hét és újra repülök. Oda, ahol azzá váltam ami most vagyok. És várom. Nagyon. Azt, hogy mi lesz utána velem… velünk… nos, azt nem. Érzem rajta, hogy feszült. Hogy aggódik a jövő miatt. Még soha nem ölelt úgy, ahogy ma, amikor elment haza. Mintha soha nem akarna elengedni. Legszivesebben szétszakadnék, amit nem lehet. Jövő héten ilyenkor várnak a régi ismerősök, a régi helyek, a régi érzések.

A kérdés csak az, hogy mit is akarok valójában.