2010 március 17. | Szerző: Beccy |

 Az egész úgy kezdődött, hogy Apucipicifia elment az ebédemért és a betevő somlói galuskámért,  és telefon nélkül jött vissza. Nem mintha zálogba hagyta volna ott, vagy valami, egyszerűen csak a legjobbat akarta megtalálni, és keresgélés közben letette a polcra.

Az irodában tűnt fel neki, hogy 30 perce nem csörrent meg, és milyen jó most…

Aztán kereste.

Aztán sikítófrászt kapott és elrohant védeni a bíróságra…

Csörgött a telefonom.

Apucipicifia volt az. Gondoltam, bent maradt a kocsiban, és csak meg akar nyugtatni-nem mintha zavart volna, hogy elhagyta a zsebvakarékot…

-szia drága! Megvan?

-szia… nincs.. vagyis igen, mert megtaláltam, gondoltam visszaadom. Te vagy a telefon tulajának a barátnője?

-inkább az anyja… El tudod hozni? Köszönet és hála.

Aztán lebeszéltük, hogy most rohan állásinterjúra, de ahogy végez, beugrik. Végzett, beugrott. Pont akkor, amikor zártam volna az irodát. Leemeltem a vésztartalék polcról egy nagy doboz marcipánt, megköszönte, ideadta a telefont és rájött, hogy pont arra lakom, mint Ő. Hazakísért. Én felrohantam a lépcsőn, ő balra el.

Aztán eszembe jutott, hogy milyen jó volt vele. Ha csak fél óráig is…

Aztán ma beugrott hozzánk ebédidőben, közölte hogy felvették, és hogy lenne-e kedvem ünnepelni vele… Kicsit idiótán nézett ki a dolog, hogy a nyitott irodaajtónál beszéltük le az esti randit, de annyira kis helyes volt, hogy nem lehetett nemet mondani…

Igen. Ma este randi. És igen. Ez most jól esik. És fogalmam sincs, mit vegyek fel, nincs egy rongyom se!!! Éljenek a HResek:))))